Zágrábra úgy zuhog a fény, mint jobb sorsú országok nagyvárosaira ősz idején az eső, és ez a kozmikus világosság mintha megolvasztaná a fák lombkoronáját: csorgatott méhviasz-szálak módján folynak alá a zölddel szegett ágak, míg egészen a földet súrolják. Máskor a kínai cseresznye élénkségével és eleganciájával fordulnak a nap felé, bimbóik előkelősködő éttermek fogásait körítő krumplirózsákra, és egyéb, zöldségekből faragott virágszerűségekre emlékeztetnek. Hetven nyestbőrért lehet már ilyesfajta étkekhez jutni, tudják, nagy tányéron kis semmi, mindez leöntve valami mártással, amihez hasonlót egyszerűségben nevelkedett őseink előrelátóan már a szájukba sem vennének, „jó lesz az a Burkusnak, öntsd a többihez!”.
Persze a hozzánk hasonló ingyenélő messziről kerüli az ilyen helyeket, már a Ljudevit Gaja túlsó végéről kiszúrja, hogy ott bizony öltönyben feszít a pincér, a címeres terítőt pedig arisztokratikus rendben borítják a túlzó, különböző fajtájú és méretű evőeszközök, az meg ugye, jót már semmiképp sem jelenthet. Rám tör a kisebbségi komplexus, az ilyesmit pedig kompenzálni kell, jobb híján jéghideg sörrel. Horvátország Arany Ászokja az Ozujsko névre hallgat, mind ízben, mind árban (boltban 9, egységben 14 kuna), ennyit még a konkurencia is könnyedén összegyűjt a Tomislav téren körbejárva, húsz fokban is nagykabátban kéregetve.
Ahogy belekortyolok a sörbe, úgy érzem, egyből neki kell állnom falazni, vagy legalább fát vágni, ez az íz kívánja a melót, vagy azt, hogy legalább egy kimerítő nap legyen az ember háta mögött. Szinte szégyellem, hogy ehelyett a belvárosban verem el az időt dologtalanul, a nagy bán is egyenesen rám mutat a kardjával, oly vádlón, hogy szinte azt kívánom, bárcsak ismét Pest felé terjegetne, mint régen. (Bennfentesek azonban tudni vélik, azért fordult dél felé, mert a Hajduk Splitet fenyegeti, Jellasics maga ugyanis Dinamo Zagreb drukker.)
A Dolac névre hallgató piac már barátságosabb hely, közelebb áll az egyszerű a becsületes kalandor szívéhez. A balkáni konyha egyik legnagyobb találmányának tekinthető burek csak 9 kunába fáj, cserébe a legnemesebb túrót és a nagyanyánk reszelte káposzta ízét kapjuk, a leveles tésztába harapva pedig úgy folyik végig állunkon a belészorult zsír, mint azoknál az unásig rendelt lángosoknál, melyekhez lakókocsikból átalakított sütödékben jutottunk hozzá.
A burek jól kibéleli az ember gyomrát, szinte kiabál, hogy fojtsuk már le egy jó sörrel, valami lágyabbal lehetőleg. (Azért azt tegyük hozzá, hogy az igazán elkötelezetteknek a burek sós ivójoghurttal fogyasztandó.) A Karlovačko kellemesen üde, sem észrevétlen nem tud lenni, ugyanakkor nincs jelen módfelett, tökéletes kísérő, enyhén édes, ráadásul mindenhol kapni.
Miután a káptalandombon lerázzuk a vallásos termékeket áruló fickót, és kedvesen elutasítunk egy öregasszonyt, aki egy közeli terméskő virágtartóból szerzett csokrot kínált fel nekünk eladásra, a Gradec, azaz a felsőváros felé csapatjuk tovább. A hozzánk hasonlóan petyhüdt és tartatlan fickónak túl sok itt a lépcső, de megéri felmászni, vaktölténnyel is lehet fülsüketítő zajt okozni. A Lotrscak-torony ágyúját manapság is elsütik minden délben, jópár fokozattal ijesztőbb a harangozásnál, nem laknék szívesen a környéken, amúgy nehéz is lenne, lévén ez már a kormányzati negyed. A Parlament egy viszonylag átlagos épületben fekszik, a különbség talán csak a sabor feliratú tábla, meg hogy több turista fényképezi, mint az átlagos házakat. Én személy szerint jobban kedvelem az egyszerű életképeket, mert jóval többet árulnak el a városról és lakóiról: fiatalokról, akik délutánonként brékelnek a parkban, a patakban hűtik a sört, és imádják telefújni a falakat.
Eme érdeklődésem egy közeli épület romos kapualjába hajt, ahol óriási bronz domborművek fogadnak a falhoz támasztva az állványzat elemei közt. Fene tudja, hogy kerültek oda, mindenesetre reméljük, csak arra várnak, hogy az őket megillető helyre jussanak. Kicsit odébb már a tönkrement kapcsolatok múzeuma vár: mindenféle kütyük szerelmi felhanggal, tárgyak, amik mást jelentenek, mint amik, ajándékok, hagyatékok, emlékek.
Bizarr ötlet, annyi bizonyos, csak egy gond van vele, hogy nem nekem jutott eszembe, akkor talán már felelősségteljes polgár lehetnék, aki hasznot termel magának és a köznek. Ehelyett azonban csak irigykedéssel bámulom a nemzet színháza előtti szökőkútból szerencsepénzeket halászó, amúgy egész jól öltözött fickót. Nos, végülis így vagy úgy, szerencsét hoznak, még ha nem is a dobálónak. A nedves érméket tekintve olybá tűnik, egy olcsóbb vacsorára valót már gond nélkül összeszedett.
A vacsorához megtaláljuk a tökéletes helyet, (mintha csak az István Pince helyi leányvállalatát látnánk) avítt faburkolat faragott bútorzattal, a pincérnő pedig azt a fajta orrán-sarkán kivágott fűzős szandált hordja (sárga zoknival), amilyet anno a konyhásnőkön csodálhattunk meg. A helyi erőket egyesítő uralkodóról, Tomislavról kapta a nevét, sőt, árulnak ugyanezen a néven sört is, erős, kávés aromájú barnát, hogy belesajdul az ember szíve az első kortyba. Horváton túli nyelveket nem beszélnek ugyan, de van angol/német étlapjuk, melyen vannak hazai és nemzetközi ízek egyaránt. Előbbit a csevapcsicsa, utóbbit a rántott dolgok képviselik, a menük azonban házias ízvilággal bírnak, és bőségesek: leves, gazdagon mért főfogás, melyhez alapba jár a káposztasaláta, és végezetül palacsinta, amelyet szerénységből elajándékozok. Amúgy sem menne a ribizlilekvár a sör keserű zamatához.
Mindezek 30-tól 40 kunáig terjednek, a sört 14-ért csapolják, ami átlagosan baráti ár, pláne ha rászámoljuk a plusz két százalék alkoholtartalmat a hazaihoz képest. Az itallap visszatérő motívuma, hogy a háromdecis és a félliteres sörök ára ugyanannyinak van feltüntetve, amennyiben tényleg így van, akkor ez maga a bolondmennyország, persze nem próbáljuk ki, ugyan, ki rendelne már kisüvegest, mikor nemsokára ránk borul az éjszaka. Ahogy mondani szokás: szemem sarkábúl kidörgülök annyit.
Zágrábba egy tanulmányút keretében látogattunk el, a cikk eredetileg a Gasztroszex blogon jelent meg.
