Trondheimben az eső olyan, mint a buszjáratok: menetrendszerint jön, olyan jó 15 percenként. Mégis nagyon jó hangulata van az egésznek...
Trondheim némileg északabbra van Oslonál, kicsit hidegebb is volt, meg első nap kissé borongós, de aztán jobbra fordult. A szállásadónk egy Raffael nevű francia srác volt, aki ott tanul; csinált nekünk quiche-t (ez egy nem édes pite, hagymával-sajttal, jó volt). Mellesleg rájöttem, hogy időközben megszerettem az olajbogyót, fura.
Mikor jobb idő lett, felfedeztük a várost: nem túl nagy, viszont nagyon pöpec, olyan igazi postcard-ra való régi faházak mindenütt, meg nyugodtság.
A tengerparton kapásból belefutottunk egy entitásba. Mint az bizonyára tudott, a bölcsészettudomány úgy működik, hogy értelmes szakmák nyelvét lopjuk, aztán a saját hülyeségeinkre alkalmazzák. Az entitás kifejezést például arra használjuk, amiről fogalmunk sincs, mi a fene lehet. Ennélfogva az entitás gyűjtőfogalom, ez alá soroljuk az életnek számunkra feltérképezhetetlen szegmenseit (szegmens, ez is egy király szó!). Na, szóval ott a parton, a kikötőben, ahol épp a halpiacot kerestük, ott látjuk ezt az entitást, ami leginkább egy nagy fém/betontömeg, és azon agyalunk, mi a vér lehet az, na és akkor megtörténik a csoda, ti. hogy ez a bizonyos entitás ott a szemünk előtt működésbe lép, szemantikai mezeje ezáltal telítődvén az entitás nem entitás többé, hanem nyitható/zárható híd!
Aztán az is kiderült, hogy Trondheimben van a világ első bicikli-liftje! Először is a kerékpározást propagálandó, másrészről pedig azért, mert baromi meredek dombok vannak, és az egyik utcán végig építettek egy ilyen sínt, az alján megállsz a biciklivel, bedobod az érmét/vagy bedugod a bérleted(!), erre egy tokból előjön egy ilyen bigyó, amin meg lehet támaszkodni, fél lábad a pedálon, aztán a cucc feltol magától. Tiszta lökött társaság!
Apropó, bérlet, a buszok azért viccesek, mert úgy tudsz jelezni, hogy végigfut rajtuk egy zsinór, és ha azt meghúzod, akkor megáll a sofőr. A sofőrök meg amúgy is rendesek, ha megkéred őket, szólnak hogy mikor kell leszállnod, ha xy helyre igyekszel, de nem tudod hol van, sőt, az egyikük még meg is állt, és elkezdte nekem keresni a menetrendben, hogy jutok el legkönnyebben szállásadónk portájára, és ebben az a legszebb, hogy senki sem lett ideges az utasok közül.
A trondheimi Nidaros katedrális amúgy nem csak azért menő, mert voltam ott, meg mert jó nagy, hanem mert ez van a borítóján a Mayhem black metál-klasszikusának, a De Mysteriis Dom Sathanas-nak, amin Csihar Attila énekel (vagyis valami arra emlékeztetőt csinál). Utóbbi azért különösen vicces, mert ezzel kábé ő a nemzetközi szinten legismertebb magyar énekes. Menő, na!
