Manila külvárosában akkora a zsúfoltság, hogy új telkek hiányában az emberek egyszerűen beköltöztek a temetőbe. Boltok és droglaborok egyaránt működnek a sírkövek között, miközben komplett családok élnek régi ravatalozókban.
Általában olyasmit osztok meg itt, amit a saját szememmel láttam, de ezúttal kivételt teszek, ugyanis találtam egy érdekes cikket/fotósorozatot a New York Times oldalán. Meg amúgy is, vannak dolgok, melyeket jobb tisztes távolból szemlélni, mondjuk jó messziről, egy monitoron keresztül. Az Észak-Manilai Temető ilyen.
A Fülöp-szigetek fővárosának legnagyobb köztemetője 1904 óta terjeszkedik folyamatosan, mára pedig 54 hektárnyi területet borít a sírkövek és mauzóleumok végeláthatatlan sora. De nem csak ettől különleges ez a hely, a holtak között ugyanis családok sokasága éli mindennapjait.
Manila lakosságát csak megbecsülni lehet - hivatalosan 12 millió körül mozog, de egy-két budapestnyi ember még simán eltipródik egymás tyúkszemén a belvárost körbefolyó favellák rengetegében.
Maniláról amúgy ebben a posztban írtam (hint: egy nagy trágyadomb az egész).
Mondanom sem kell, ennek a rengeteg embernek egy jelentős hányada elképesztő nyomorban él, ilyen körülmények között pedig a legrosszabbul hangzó melók is felértékelődnek. így például az is, ha tehetős manilai családok kriptáit kell gondozni. Az első családok azért költöztek a temetőbe, hogy rendben tartsák a gazdagok sírjait, cserébe kapnak pénzt kosztra és kvártélyra, még ha az utóbbi ez esetben azt is jelenti, hogy egy ravatalozóban kell élni a temető közepén.
A sírok közt ma gyerekek játszanak, árusok kínálják a portékájukat a sírkövekre épült bódékból. Vezetékes víz nincs, sok kunyhóban még áram sem. A temető a lakóktól függetlenül üzemel - van, hogy nyolcvan temetést is tartanak egy nap. Egy sírhelyet általában öt évre lehet megváltani. Ha a család nem fizet, miután letelt az öt év, exhumálják a holttestet - a csontok és egyéb maradványok így gyakran zacskókban hevernek a sírok közti szűk utcákon.
További képek és egy csomó infó a New York Times cikkében, itt!